Első levél 2015. november 6.

Szia Anya!

Már 3 hete, hogy nem beszélhetek hozzád. Annak, hogy te is válaszolj, pedig már van több, mint másfél hónapja is. Milyen szörnyen nehéz ez így... Nem is tudtam, mennyire sokat jelentett, hogy minden nap hívhattalak, míg el nem jött a nap, hogy már nem bírtad felvenni a telefont. Nem tudtam mennyit jelent, hogy egy-két szóval válaszolsz, vagy kézmozdulattal reagálsz, míg el nem jött a nap, mikor mar csak lehunyt szemmel feküdtél. Kezdtem érteni, mekkora kincs, hogy én még simogathatlak, beszélhetek, ott vagy. De elmentél... És rámszakadt, mennyi mindent szerettem volna még mondani. Miért mindig utólag jön rá az ember, milyen jó dolga volt?! Még szokatlan ez az új helyzet. Még nem tudom igazán elhinni, hogy tényleg nem vagy itt többé velünk. Még mindig arra számítok, hogy ez csak egy rossz álom. És felébredek, és te kinevetsz. Mint egyszer kiskoromban, mikor azt álmodtam, hogy meghaltál. És lerohantam a szobádba sírva. Te rámmosolyogtál, megsimogattál, és azt mondtad: "Nem adják azt olyan könnyen!". Én meg bebújtam melléd, és veled aludtam. Nem tudtam mennyire igazad van. Tényleg nem adják olyan könnyen. Legalábbis te nem kaptad könnyen. De soha senkit nem ismertem, aki ennyi önuralommal és türelemmel viselte volna a szenvedést. Akinek a jelleme ennyi fájdalom között is ilyen tiszta maradt volna. Igazi kincs voltál nekem. Sajnálom, hogy ezt nem fejeztem ki elégszer. És már nincs lehetőségem rá. Tudom, hogy most jó dolgod van. De azért nekem jól esne felébredni, szaladni hozzád a szobába, és bebújni melléd, mint akkor rég. És megnyugtathatnál, hogy ez csak egy rossz álom... ha már álmoknál tartunk! Emlékszel, mikor reggelente kérdezted, hogy hogy aludtam, mit álmodtam? És szinte sose emlékeztem az álmaimra. Na most emlékszem. Ezelőtt nem álmodtam, vagy legalábbis fogalmam se volt róla, hogy álmodtam-e. De most három hete minden egyes éjjel álmodom. És minden egyes éjjel ott vagy. Annyira valóságosan. Kevés olyan fájdalmas élmény van, mint a reggeli ébredés...

De még mindig szürreális. Még mindig előveszem a telefonom, hogy felhívjalak, mert Lázárnak kijött a 4. foga, és pár másodpercig kapaszkodás nélkül megállt. Olyan jól esne hallani, ahogy örülsz neki. 

Tudod milyen fájdalmas volt hazamenni, úgy, hogy te nem voltál ott? Lukács beszaladt, rohant a szobádhoz (igen, ez volt az első dolga), kicsapta az ajtót, és ment az ágyadhoz. De üres volt. Miután körbenézett, nem látott, kiabált neked, aztán nyugtázta, hogy "mama eltűnt".

És tényleg eltűntél. Az a test, ott a koporsóban, az nem te vagy. Dániel mondta, mennyire sajnálja, hogy nem tudja neked elmesélni, milyen szép temetésed volt. Az igazság, hogy én nem tudnám. Ott voltam, persze. De mégsem. Nem érzékeltem a külső világot. Valami megtört bennem. Soha ennyire nem fájt még semmi. Egy kicsit én is meghaltam. Csak a "baj", hogy még élek. És szörnyen fájdalmas úgy élni, hogy egy részem meghalt. De tényleg szép temetés volt. Minden úgy volt, ahogy kérted. A doboz, a koszorúk árával, amit a végén odaadtunk a családnak, akit kiválasztottál. A kedvenc énekeid. És felhívás a megtérésre. Minden olyan volt, ahogy szeretted volna. És rengeteg ember jött el. Én nem láttam (igen, bocsánat. Ezt nem így akartad volna. De nem bírtam, összetörtem. És a végén elrohantam. Nem bírtam volna hallgatni a részvétnyilvánításokat. Úgyhogy fogalmam sincs mennyien voltak.), de azt tudom, hogy emberek kérdezgették egymást a síroknál, hogy kit temethetnek, milyen nagy embert, hogy ennyien eljöttek a temetésre... Kósa is eljött. Meg rokonok, meg barátok , meg ismerősök, meg gyülekezeti tagok. 

Az igazság, hogy tényleg nagy embert temettünk. Akkora űrt senki nem hagyott még az életemben, mint te, a távozásoddal. Ez mutatja mekkora voltál. A hiányod nagysága. Amivel meg kell tanulnom együttélni. Nem egy könnyű lecke. És sokszor úgy érzem, sosem fog menni. 

Tudom, hogy neked jó dolgod van. Hazaértél. De azért nem bánnám, ha fogadóórákat adnál a mennyben.. vagy legalább néha felhívnál... Mert önző módon, nekem szörnyű ez a távolság. 

Azt is tudom, hogy sok értelme nincs leveleket írogatni. Már nincs cím, ahova elküldhetném. De túlságosan megszoktam, hogy mindent megbeszéltünk. És nem tudok mit kezdeni magammal, mióta elmentél. Ezért néha, néhány óra erejéig úgy teszek, mintha itt lennél, és elmesélem mi újság. 

Szeretlek. És hiányzol. Tudom, hogy még van addig, de már nagyon várom hogy találkozzunk. 

....